Sóval tartósított múlt az Emirátusok partján
Hal a pénz helyett: Egy emlékezet, amit só tart életben az UAE-ben
A mai modern Dubai felhőkarcolói, klímával hűtött metrói és high-tech gazdasága mögött ott húzódik egy olyan múlt, amelyet kevesen ismernek igazán. A múlt, amikor a tenger nem csupán élelmet, hanem megélhetést, kultúrát és még fizetőeszközt is jelentett. Ebbe a világba enged betekintést az a hagyomány, amelyet még ma is őriznek az olyan tengerparti közösségek, mint Dibba Al Hisn. Itt él egy 75 éves halász, aki ötéves kora óta járja a tengert – és aki a sós hal, a maleh történetét ma is élőként meséli.
Egy tengerre épült élet
A halászat nem egyszerű mesterség volt az UAE partvidékén – ez volt az élet. Generációk nőtték ki magukat úgy, hogy nemcsak halásztak, hanem az elemekkel is küzdöttek: nem volt elektromosság, nem volt hűtő, nem volt klíma. A túléléshez alkalmazkodni kellett a természet ritmusához.
A téli hónapok – amikor a tenger nyugodt és a halállomány bőséges – voltak a halászat fő időszakai. Ekkor fogtak tonhalat, királyhalat és trevallit, amiből aztán egész évre kellett tartalékolniuk. A forró, sivatagi nyár nem kedvezett a hajózásnak, így ekkor a korábban tartósított hal vált a fő táplálékká.
Maleh – a tartósított túlélés
A tartósítás legfontosabb módszere a maleh volt – erősen sózott, hordókba rétegezett hal. Ez nemcsak táplálék volt, hanem a család gazdasági túlélésének záloga is. A halat megtisztították, beirdalták, vastagon besózták, majd rétegesen fahordókba tették. A só nemcsak ízesítő, hanem konzerváló is volt, amely megakadályozta a rothadást hónapokon át.
Ma már ugyan műanyag tárolókban készül, de a recept és a szándék nem változott. Egyes családok még mindig a téli hónapokban készítik el az éves adag maleht – részben saját fogyasztásra, részben értékesítésre.
Hal, mint valuta
A múltban a hal – különösen a maleh – nem csupán étel volt. Ez volt a csereeszköz is. A tengerparti családok a tartósított halat elcserélték rizsre, datolyára, sóra vagy akár ruhára. A belsőbb vidékeken élő gazdálkodók számára a hal ritkaság volt, így nagy értéket képviselt.
Ez az egyszerű cserekereskedelem hozta létre az ország egyik legősibb mikro ökonómiáját – a partvidék és a belső sivatagi közösségek között. A maleh tehát nemcsak túlélés, hanem összeköttetés is volt – egy láthatatlan háló, amely embereket, családokat, törzseket kapcsolt össze.
Hagyomány, ami túléli az időt
Ma, amikor már szupermarketek, elektromos hűtőláncok és éttermi különlegességek uralják az élelmiszerellátást, a maleh még mindig létezik. Nemcsak mint étel, hanem mint örökség. Az idősebb generációk, mint a 75 éves halász is, továbbadják a tudást gyermekeiknek, unokáiknak – nem azért, mert anyagilag megérné, hanem mert ezzel őrzik identitásukat.
A Maleh Fesztivál, amelyet évente megrendeznek, pont ezt a célt szolgálja: emlékeztetni az embereket arra, hogy a múlt nem tűnt el, csak átalakult. A látogatók gyakran döbbennek meg azon, hogy egy ilyen egyszerű dolog – só és hal – miként képes évszázadokon át meghatározni egy közösség életét.
Az íz, ami visszavisz a múltba
A sós hal különleges, intenzív íze nem mindenkinek kedvenc, de aki ezen nőtt fel, annak egy falat is elég ahhoz, hogy emlékek sora idéződjön fel. Egy család udvarán száradó hordók, az első hajózás a nagypapával, vagy a füstölgő rizses maleh az anyai kézből – ezek nemcsak emlékek, hanem kulturális örökségek is.
A maleh tehát több, mint egy étel: történelem, túlélés, identitás és közösségi szövet. Minden hordóban ott van a múlt illata, íze és bölcsessége.
Zárszó
A Dubai városában járó turista ma talán soha nem találkozik ezzel a hagyománnyal – de ha valaki eljut Dibba Al Hisn partjaira, és megkóstolja a házilag készített maleht, ráébredhet: a modern világ csak a felszín. Alatta ott dobog a tenger régi szíve.
(A cikk forrása egy öreg halász elbeszélése alapján.)
Ha hibát találsz ezen az oldalon, kérlek jelezd nekünk e-mailben.
